A mai napi betevő...

Ami a mai ihletet adta:

Nem szándékom gasztrobloggernek állni (egyébként blogger sem feltétlen lennék, de írni szeretek, írni muszáj, és mint tudjuk napjaink valósága az internet, még ha ez nem is feltétlen ünnepelendő, és maradéktalanul nem is tetszik...), viszont néha-néha tenni fogok egy kis kitérőt a kulináris élvezetek világába, mert enni jó, főleg, ha megadjuk a módját, a főzés pedig alkotó munka, hatalmas adag kreativitás kell (legalábbis nem árt) hozzá...ritkán szoktam recept alapján dolgozni, a legtöbbször megnézem, hogy mi van itthon, illetve a menetrend szerinti délelőtti (pontosabban: dél körüli) bevásárló körútunkon zsákmányolt alapanyagokból varázsolok.
A célcsoport egyelőre a viszonylag gyorsan és egyszerűen elkészíthető ételek családja, hiszen az én édes kis Mazsoláim folyton ott csicseregnek körülöttem, s miközben zöldséget pucolok, húst darabolok, berántok és így tovább, közben feneket törlök, bilit ürítek, inni adok, mesefilmet kapcsolok ki és be, halkítok (a konfliktus terhelte epizódoknál), hangosítok (a zenés részeknél), kommentálom a lányok kérdései alapján a televízióban, könyvben látottakat, átöltöztetek, kifolyt mindenféléket takarítok föl. Nem csoda, ha időről időre valami odaég, kifut, amin a férjem jót derül, és a fejét csóválja, persze mert ő még nem próbált úgy főzni, hogy közben a fentieket is abszolválja.
Egyébként konyhai remekművek kerülnek ki az ő keze alól is, csak ő "light" verzióban űzi ezt a sportot, a lányok nélkül, magányosan...
A mai menü, amiért billentyűzetet és fényképező gépet ragadtam (kizárólag húsevőknek, Editkém kérlek ne haragudj!):

mangalica zsírban pirított tanyasi csirkeszárnyak őrségi almával, héjában sült burgonyával.

Túl vagyunk a minőség ellenőrzésen is, ugyanis a lányokkal hármasban beburkoltuk a teljes tepsinyi adagot, még pedig úgy, hogy körülbelül a hetedik szárny után letiltottam őket, a "nincs már több húsi" mondattal, és így sikerült magamnak megmenteni a két legkisebb méretű darabot, még szerencse, hogy Apa ma házon kívül ebédelt...

Mi fán terem a zöldbab?

A szomszéd cseresznyefáján...ugyanis tavasszal, amikor feltörtük a ház mögötti, "L" alakú, megközelítőleg 2 méterszer 5 méteres, illetve 1 méterszer 10 méteres nadrágszíj formájú parcellát, az a kiváló ötletem támadt (kihasználandó minden tenyérnyi helyet és sajátos adottságot, mivel kertünk méreteit az egyik oldalról a házunk, a másik kettőről egy-egy szomszéd kerítése redukálta akkorára amekkora), hogy a babot a drótháló tövébe ültetem, megspórolandó a karózást. Szépen ki is bújtak a babpalánták, és mintha valami láthatatlan kéz vezetné őket, maguktól "rákacsolódtak" a kerítésre. Aztán csak nőttek és nőttek, elérve a majd' két méter magas telekhatároló tetejét, sőt ott sem álltak meg (most már tudom, hogy nem is mese az égig érő paszuly), hanem felkúsztak a szomszéd cseresznyefájára (amin egyébként évről évre rengeteg cseresznye terem, csak hát a hozzánk áthajló, így permetszert - szerencsére - kicsit sem kapó ágán kizárólag 3-4 személyes kukac bungalóként üzemelő gyümölcsök csüngenek, ilyet még tényleg nem láttam!). Az első évben, ahogy ide költöztünk, nagy örömmel dézsmáltam az áthajló növény termését, gondoltam, hogy milyen jó is a kertes lét, még cseresznyénk is van, aztán tanultam a hibámból, idén már rajtahagytam szinte mind, és hálásan elfogadtam a szomszédbácsi által kiutalt adagot, ami ugyan nem volt annyira édes, mint a tavalyi tiltott gyümölcs, viszont a benne rejlő kukacpopuláció is jóval szerényebb volt. Szóval a babjaim addig futottak, amíg a fa teteje lehetővé tette, aztán szépen virágba borult a cseresznyefa idén másodjára is :), és most, hogy lassan minden levél a legszebb ruháját magára öltve végső búcsút vesz a fától, már csak az én elérhetetlen magaslatokban levő babjaim csüngnek alá...