Virág(zás) I. - Tavaszi rózsaság

Az első összeállítás Gabitól egy sárga kaspóban ülve érkezett hozzánk múlt hét csütörtökön, de mivel szinte ezzel egy időben mentünk ki Diával a határba fotózni, így csak pénteken jutottam a kompozíció lencsevégre kapásáig...ahogy csütörtökön, pénteken is esett, szinte már fel se tűnt..:) A szemerkélő csapadék mellett a két háromévesem is nehezítette a pályát, mert ahogy meglátták, az addig előlük "virágbiztonsági" okokból eldugott asztali díszt, két oldalról figyeltek árgus szemekkel, megállás nélkül kérdezgetve, hogy "Lefotóztad már? Kész vagy már?", ugyanis nem véletlen rejtettem el előző nap, tudtam, hogy a masnira tűzött két kis pillangó nagy vonzerővel bír számukra, addig nem nyugodnak, míg meg nem kaparintják!

Szóval a lányok kezei a levegőben a virágok felé nyúlkálva, folyton azt szajkózva, hogy "levehetjük már?" és szemerkélő eső, nem a legideálisabb környezet az elmélyüléshez...pár képet készítettem a kompozícióról annak teljes pompájában, majd könnyítve a helyzetemen, engedélyt adtam a lepkék levételére. :)

Háromféle virág szerepelt ebben a gyönyörű összeállításban: a menyasszonyi csokromat is ékesítő liziantusz, sárga rózsa (Rosa Starlite) és barack színű (Rosa Talea) egy kis török szegfűvel megbolondítva. A szívemnek és a kislányaimnak oly kedves, Nagymamám által rám hagyott sámlit is használtam néhány kép erejéig, aminek felújítása Bianca (Bluer Design) keze munkáját dicséri...nagyon szép napot és jó hosszú hétvégét Mindenkinek!

A kezdetek kezdete...

Az úgy kezdődött, hogy réges régen, amikor még egyedül tengettem napjaim, rendszeresen ellátogattam a Kóró Virág- és Ajándékboltba.
Aki ismer, tudja, hogy már jó ideje olthatatlan szeretetet érzek a virágok iránt. (Kamaszként ábrándozva azt tervezgettem magamban hogy, ha nagy leszek, vagy virágboltot, vagy könyves boltot, vagy valami tüchtig kis éttermet nyitok, vagy e hármat valahogy ötvözöm, valami öszvér megoldást keresve, mert nem igazán tudtam dönteni a kulináris örömök, a genetikailag belém kódolt virág, illetve nyomtatott sajtó iránti vonzalmaim között. Persze az egészből nem lett semmi.)
Mivel sokat jártam a fent említett üzletbe, ennek folyományaként egyre jobban összebarátkoztam a bolt kedves gazdájával, Gabival, akivel - azóta ugyan rengeteg mindenen mentünk keresztül, gyökeresen megváltozott az életünk, mindketten egy-egy férjjel és két-két gyerekkel gazdagabban éljük színes mindennapjainkat, de szerencsére újra és újra keresztezzük egymás útjait...ilyen alkalom volt, amikor tavaly nyáron Ő készítette el a menyasszonyi csokromat (illetve csokraimat, mert volt egy kis dobó bokréta is), az édesanyáknak adandó köszönő virágokat és a lányaink kezébe szánt kis díszeket, amik persze nem töltötték be e funkciójukat, mert egy két és fél éves nem az a könnyen irányítható fajta, főleg nem, ha rögtön kettő van belőle. :)
Mivel ragaszkodtam az én Gabimhoz és az ő keze munkájához, inkább átutaztattam a csokrokat a fél országon...ehhez kellett egy másik fantasztikus barátnőm, de ez már egy újabb történet...

Íme az esküvői szépségek (egy része):

                             Fotó: Láng Péter

S amiért ezt a történetet elmeséltem, azon kívül, hogy örülök, hogy ilyen barátaim vannak, az az, hogy innentől kezdve hetente jelentkezem, illetve jelentkezünk egy-egy újabb virág kompozícióval. Gabi kitalálja, megalkotja, csokorba köti, én pedig tovább álmodom, képpé komponálom, így a végén remélhetőleg mindenki gazdagabb lesz egy élménnyel, én még ráadásul egy-egy virágcsodával is!
Az első gyönyörűség már nálam van, a képek a memóriakártyán várják sorsuk beteljesülését...hamarosan mutatom a sorozatot!
Szép napot kívánok mindenkinek!

Napi ciki (Ti is jártatok már úgy, hogy se kép, se hang...?)

Helyszín és idő: tegnap esti bevásárlás, egyedül a két nyulacskámmal (3 éves ikerlányok), akik mostanában szelíd bárányból átváltottak egy kicsit vadabb stílusra a bolti viselkedést illetően, szóval folyamatosan próbáltam őket kordában tartani, hogy ne tegyenek semmit se tönkre, és maguknak vagy egymásnak se okozzanak sérülést, ezt színesítette, hogy kb. öt perccel az üzletbe való belépést követően (mondhatnám, hogy szokás szerint) először csak az egyik, aztán már  mindketten azt szajkózták, hogy pisilni kell, pisilni kell, máskor, ha Tamás is ott van, vagy ő, vagy én kimegyünk vele/velük...most mondtam, hogy egy kicsit tartsátok, mindjárt végzünk, ezen a nehezített pályán igyekeztem kitalálni, hogy mit is vásároljak.

Folyamatos zúgásban voltunk, légyszi ne nyúlj hozzá, tedd vissza, nem, az nem kell, gyere már, ne mássz fel a kosárra, mert az előbb is majdnem rád esett, tartsd még egy kicsit, ne pisilj be, nem tudom, hogy mi az, gyertek már, álljatok be a sorba, ne szekáld a másikat...stb., ez némileg felborzolta az idegeimet, így enyhén felfokozott idegállapotban értünk a pénztárhoz, ahol még bekéredzkedett elénk egy "én csak kenyeret és sört veszek, hadd menjek előre" fickó (biztos már nagyon szomjazott a szeszre, egyébként végül mögöttünk ismét sorba állt egy 2 decis töménnyel, amit előtte elfelejtett).

A pénztárosnő lehúzta minden holmi vonalkódját, s ekkor jött a fordulat: fizettem volna, ha eszembe jutott volna a bankkártyám PIN kódja, már ahogy elkezdtem beütni, éreztem, hogy ez most nem fog menni, ennek megfelelően el is rontottam, ott álltam a "hátralevő lehetőségek száma: 2" felirattal és két, folyamatosan hozzám csicsergő, egyre nyűgösebb gyerekkel, akik csak azt hajtogatták, hogy pisilni kell, pisilni kell (közben persze nekem is nagyon kellett volna!), a pénztáros és a mögöttem állók szúrós tekintetének tüzében, hiába mondtam a kasszásnak, hogy higgye el, ez most nem fog menni, leblokkoltam, nem fog eszembe jutni, közben mögöttem a sorban, 2-3 szinte kizárólag alkohol tartalmú itallal telepakolt kosarú munkás ruhás fickó viccelődött rajtam, innen is üdvözlöm őket, remélem feldobtam az estéjüket, mert utána még a parkolóban is én voltam a téma...Tamás sehol, pedig már ott kellett volna lennie, kérdeztem, hogy nem lehetne-e kiütni, és mindjárt itt a férjem, aki kifizeti, a nő hajthatatlan volt: "nem, nem lehet, nem tudok mit csinálni, nincs magánál készpénz?" Magamban: nem, nem vagyok hülye, ha lenne, akkor azzal fizetnék, hangosan csak annyit, hogy nincs.
Elővettem a telefont, hogy hívjam Tamást, hogy mikor ér ide, de ebben a pillanatban, "szuper híró"-ként belépett az ajtón, hihetetlen nyugalmat árasztva fizetett, eközben ért oda egy másik bolti alkalmazott, akit a pénztáros előzőleg azért hívott, hogy nullás blokkot csináljon, ez azonban időközben okafogyottá vált, amit a kasszásom hangosan, minden, boltban levő által jól hallhatóan konstatált: már nem kell segítség, a hölgynek ugyan nem jutott eszébe a PIN kódja, de már itt a férje, aki kifizeti. :) Hátha volt még valaki a boltban, aki eddig nem rajtam élcelődött...
A parkolóban próbáltam Tamást a rajtam mulató munkásokra uszítani, hogy ne hagyja már, ez nem járja, no, de mégis álljon meg a menet...de hiába, az autóba beülve, nem bírta tovább és ő is hangos nevetésben tört ki...

Azóta sem jut eszembe a PIN kód (pedig évek óta napi rendszerességgel használom!). :D